Dr. Dörfler Viktor

Dr. Dörfler Viktor tudós, előadó, tanácsadó, és filozófus, aki az elmúlt 25 évben tudósként a nagymestereket tanulmányozta, köztük Nobel-díjasokat és kiváló szakácsokat. (A „nagymester” fogalmat a sakkból kölcsönözzük, hogy legmagasabb tudásszintet írjuk le bármely területen.) 

Viktor üzletemberként mesterséges intelligenciát fejlesztett és implementált. 

Ezzel a kettős tapasztalattal vizsgálja a nagymesterek és inasok relevanciáját és jelentőségét korunk tudásvilágában.

A TEDxNeumann konferencia idején a Cambridge University Press letölthetővé teszi Dr. Dörfler Viktor “What Every CEO Should Know About AI” című könyvét, mely a rendezvény vendégei számára ide kattintva térítésmentesen letölthető. 

Előadása címe: Grandmasters and Apprentices in the Age of AI (Nagymesterek és inasok a MI korában)

Minden jelentős technológiai fejlesztéstől azt vártuk, hogy alapjaiban  megváltoztatja az oktatást. Mégis, ha nagyapám visszajönne, most és itt, ebben a teremben, felismerné a tantermi oktatást. Persze, már nem krétával írunk a táblára, hanem van PowerPoint és Prezi, de a lényeg ugyanaz: valaki, aki állítólag tud valamit, kiáll a közönség elé, és prédikál.

A legnagyobb változást, ami a tanítási-tanulási folyamatban, az internet tette lehetővé, és a Covid kényszerítette ki - de, azt mondtam, hogy a nagyapám volt, akinek volt tévéje, és okos fickó volt, 2 perc alatt rájönne. És tudjátok mit? Ez a változás nem igazán alapvető. Még mindig valaki beszél egy közönséghez...

De most a mesterséges intelligencia minden bizonnyal megváltoztatja ezt, nem igaz?

Sokan azt várják, hogy az AI, az "okos technológia" eltörli a tanárokat, azzal érvelnek, hogy a tudás "demokratizálódik", bárki számára elérhető, aki akarja. Igaz ez?

Nem egészen. Az információ az, ami mindenki számára elérhető. Az információ sekély tudás. A sekély tudásra utalva Arthur C. Clarke mondta évekkel ezelőtt, hogy: "Minden tanár, akit helyettesíteni lehet a géppel, azt helyettesíteni is kell. Egyetértek.

A tudás azonban mély is lehet. És azért vagyok ma itt veletek, hogy azt vizsgáljam, hogy mi nem helyettesíthető, és ki nem helyettesíthető. Amiről mesélni szeretnék nektek, az a tanítás és tanulás egy ősi, talán a legrégebbi formája, amit én nagymester-inas kapcsolatnak nevezek.

Van néhány ok, amiért éppen én beszélhetek a nagymester-inas kapcsolatról. Először is, magam is megtapasztaltam inasként, és később nekem is voltak inasaim. Amikor csatlakoztam a nagymesterem műhelyéhez, egy olyan csapat tagja lettem, amely C-szintű döntéshozókat támogatott a mesterséges intelligenciával. Hamarosan két különálló szerepem lett, és ezeket az elmúlt negyedszázadban is folytattam.

Gyakorlati szakemberként AI-szoftvereket fejlesztettem és AI-megoldásokat implementáltam. Összesen körülbelül 160 mesterséges intelligencia implementációnk volt, és ezek közül én körülbelül 50-ben vettem részt. Természetesen mindez még a ChatGPT előtt történt...

Ugyanezen 25 év alatt egyetemi emberként azt próbáltam megérteni, hogy az emberek hogyan gondolkodnak, tanulnak és használják tudásukat. Ennek a tudáskutatásnak keretében kidolgoztam egy elképzelést a  tudás szintjeiről. Mivel ez a modell pusztán spekulatív volt, azt a visszajelzést kaptam, hogy nem ártana valamiféle empirikus kutatást is összehoznom, ami engem személy szerint a legmagasabb tudásszinten tűnt a legérdekesebbnek.

Nos, az egyik mód, hogy ezt megtehessem, körülbelül 200 millió dollárba kerül, kell hozzá egy kb. 50 fős személyzetet és olyan szakértők, mint Gary Kasparov kellene, hogy a rendelkezésemre álljanak kb. 6 hónapig... Talán már sejtitek is, hogy egy másik utat kellett találnom...

Az történt, hogy előadást tartottam egy tokiói konferencián. Fogalmam sem volt róla, hogy az előadásom után kérdező fickó egy Nobel-díjas fizikus volt. Adtam neki egy éles és rövid választ, mindenki nevetett, őt is beleértve. A szünetben odajött hozzám - eddigre persze már jól tudtam, hogy ő a Nobel-díjas Martin Perl. Azt mondta: "Nagyon tetszett, ahogy beszéltél, de fogalmam sincs, miről beszéltél". Én pedig azt válaszoltam: "Ez azért van, mert az előadás nem neked készült, ha adsz nekem 3 percet, elmagyarázom úgy, hogy te is megértsd". Kísérleti fizikus volt, ezért az órájára nézett: "Van három perced..."

Valamit biztosan jól csináltam, mert barátok lettünk. És ez elgondolkodtatott: mi lenne, ha feltételezném, hogy a Nobel-díjasok a mesteri tudás legmagasabb szintjén állnak... Mésszóval, ők állnak a legközelebb ahhoz, amit nagymesterek jól körülhatárolható csoportját tekinthetünk... Így hát elhatároztam, hogy nekifogok interjúkat készíteni a Nobel-díjasokkal! Nem is mesélem el, milyen nehéz egy ilyen projekthez finanszírozást szerezni - de végül egy barátomnak sikerült némi pénzt szereznie, és belevágtunk.

Érdekelt, hogyan gondolkodnak és dolgoznak a tudomány nagymesterei, és hogyan váltak azzá, amik. Természetesen nem lehet csak úgy megkérdezni tőlük, hogyan gondolkodnak, hiszen egy ilyen kérdésre senki sem tud válaszolni, ezért meg kellett győznöm őket, hogy értelmes beszélgetést folytathatnak velem a kutatási témájukról. El sem tudjátok képzelni, mennyi fizikát, közgazdaságtant, kémiát és biológiát tanultam... Szóval, nem volt könnyű, de rendkívül érdekes volt - képzeljétek el, azért kaptam fizetést, hogy a világ j legokosabb emberei közül jónéhánnyal elbeszélgessek... Amiről ma mesélni fogok, az az, amit ezekből a beszélgetésekből tanultam a nagymester-inas kapcsolatokról.

De miért olyan fontos egyáltalán a nagymester-inas kapcsolat? Nos, amikor elkezdtem az interjúkat, többé-kevésbé úgy gondoltam, hogy senki sem érheti el a nagymesteri szintet anélkül, hogy nagymester-inas kapcsolaton menne keresztül, kivéve egy zsenit. Tévedtem. Még a zseninek is át kell mennie egy nagymester-tanítvány kapcsolaton, még ha ez finomabb és szimbolikusabb formát is ölthet mint másoknál. Erre a Yoichiro Nambuval készített interjú során jöttem rá, aki sohasem beszélhetett ténylegesen a nagymesterével, az osztálykülönbségek miatt, annak ellenére, hogy rendszeresen fizikai közelségében volt. Aztán megerősítést találtam a szakirodalomban, ahol Howard Gardner Mozartról ír, aki talán a kezdetektől fogva jobb volt mentoránál, Johann Christian Bachnál, mégis átment a folyamaton. Röviden, nincs más út: úgy tűnik elkerülhetetlen, a legmagasabb szintű tudáshoz bezető egyetlen út a nagymester-inas kapcsolat.

A nagymester-inas kapcsolat azonban nem az első lépés a nagymesterré válás útján, hanem az utolsó. Először is, a leendő tanítványt egy inspiráló tanár inspirálja. Ha azt hiszed, hogy a nagymesterek ritkák, az inspiráló tanárok még ritkábbak. Az inspiráló tanár minden bizonnyal nagymester, aki lehet, hogy nagymester-inas kapcsolatra alkalmas, de lehet, hogy nem. Enrico Fermi például inasokat is nagyszerűen nevelt, volt szerencsém beszélgetni az egyikükkel, James Croninnal. De Richard Feynmannek például soha nem voltak inasai, mivel egyik interjúalanyom, Roy Glauber szerint ő csak arra tudott volna megtanítani bárkit, hogy hogyan legyen Feynman, és senki sem lehetett Feynman, mert túlságosan zseniális volt. Az inspiráló tanár nem arra inspirál, hogy fizikus legyen valaki, hanem arra, hogy tudós legyen. Amikor a kémia Nobel-díjas Sherwood Rowland elsőéves volt, megkérdezte a felsőbbéves diákokat, hogy milyen tantárgyakat érdemes felvenni, és azt mondták neki: "Bármit, amit Fermi tanít". - "De Fermi fizikus, én pedig kémikus vagyok!" - "Na és?"

Azt hiszem, nem kell igazolnom, hogy a nagymester-tanítvány kapcsolat működik, ha minden Nobel-díjasnak volt ilyen tapasztalata. Polányi Mihály, akitől a tudásról alkotott ismereteink túlnyomó többsége származik, azt állítja, hogy ez a hallgatólagos tudás átadásának egyetlen módja. 
Szóval, oké, így lehet nagymesterré válni - de tényleg szükségünk van nagymesterekre?

Igen, szerintem szükségünk van rájuk.

A nagymesterek mérhetetlenül mély tudást fejlesztenek ki saját területükön, és olyan új tudást hoznak létre, amelyek megváltoztathatja a történelem menetét. Most felvázolom a nagymester-inas kapcsolat képét.

Könnyű megérteni, hogy a nagymester-inas tanulási forma miért nem olyan népszerű manapság; ez ellentétes azzal az elképzeléssel, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk. A nagymester istenszerű alakja a tanonc fölé tornyosul, aki a folyamat kezdetén lényegesen kevesebbet tud, mint a nagymester. Meg kell érteni, hogy ez az aszimmetria elkerülhetetlen és szükséges is, és egyik sem jelenti azt, hogy a nagymester fontosabb lenne a inasnál. Nemcsak azért, mert a inasból egy napon, ha minden jól megy, új nagymester lesz, hanem a nagymester ugyanannyit tanul ebben a kapcsolatban, mint a tanonc, gyakran többet is.

Ha nagymester-inas viszonyba lépsz, el kell fogadnod ezt az aszimmetriát. Azt is tudnod kell, hogy ez a kapcsolat kivételesen mély és személyes, mivel a nagymesternek tudnia kell, hogy mit gondolsz, próbálsz, akarsz, még mielőtt te tudnád, hogy azt a különleges, személyre szabott tanítást és támogatást nyújthassa, ami csak neked szól, csak itt és csak most, és pontosan az, amire szükséged van.

A nagymester-inas kapcsolat jelentős része a megfigyelés által történik. És ez egy különösen nehéz pont. Megfigyeled a nagymesteredet, és látod a nagyságot, azt, hogy a nagymester hogyan képes saját egyéni alapjain állni, látszólag függetlenül bárki mástól. Törekszel erre a nagyságra, és le akarod másolni, olyan akarsz lenni, mint a nagymestered. Ha azonban a nagymesteredet utánzod, csak halvány másolattá válhatsz, és soha nem leszel saját jogon nagymester. Ezért hiba a nagymester útját követni. Persze az is hiba, ha nem követed a nagymester útját, hiszen a nagymester az, aki tudja... Ez a feszültség a nagymester útjának követése vagy nem követése közötti belső küzdelemhez vezet, és ebből a küzdelemből születik meg az új nagymester. Ezt sokkal könnyebb elmesélni, mint végigcsinálni, ez egy valós küzdelem, és hosszú időbe telik. De működik.

Amikor elkezdtem a Nobel-díjasokkal való interjúkészítést, azt gondoltam, hogy csak egyfajta nagymester-inas kapcsolat létezik; ezt nevezem ma hagyományos modellnek. Van egy nagymester és egy tanítvány, esetleg néhány tanítvány a fejlődés különböző szakaszaiban. Ez a modell talán a domináns, sok interjúalanyomnak volt ilyen tapasztalata és megértették, hogy ez hogyan működik.

A nagymester-tanítvány kapcsolat második formáját Marc Stieranddal együtt fedeztük fel, aki akkoriban a doktoranduszom volt, ma pedig egy neves kreativitáskutató, aki a legjobb séfeket tanulmányozta - valójában még mindig együtt tanulmányozzuk a legjobb séfeket. Az haute cuisine-ben a domináns forma a "utazók", vagy ahogy én szeretem őket nevezni, a vándor-inasok, akik nagymestertől nagymesterig vándorolnak, és különböző konyhákban különböző dolgokat tanulnak. Ez a forma a tudományban sem ritka, bár sokkal ritkább, mint a hagyományos modell.

Roy Glauber megkérdezte tőlem az interjúja során: "Melyik egyetem jobb, Oxford vagy Cambridge?" Azt válaszoltam, hogy nem tudom megmondani, mire ő azt válaszolta, hogy ezt egyetlen értelmes ember sem tudja megmondani. A tudományos Nobel-díjak azonban jellemzően Cambridge-ből érkeznek. Miért? Mert ott van egy laboratórium, egy hot spot, ott van valami a falakban. Olyan ez, mint a nagymester-inas kapcsolat közösségi változata, van néhány nagymester és egy csomó tanítvány, közöttük a kapcsolatok bonyolult hálója. Ez néha átválthat a hagyományos modellekbe, néha lehetnek vándor inasok, de többnyire úgy működik, mint egy szuperteljesítő szakmai közösség.

Végül, van egy nagyon ritka formája a nagymester-inas kapcsolatnak, amivel először akkor találkoztam, amikor Daniel Kahnemannel beszélgettem, amikor megkérdeztem, hogy voltak-e mentorai vagy nagymesterei, mire ő azt mondta: csak Amos volt. Már másnap elmentem Princetonba, beszéltem Eric Wieschausszal, akinek hasonló tapasztalata volt Christiane Nüsslein-Volharddal. Két tehetséges ember, akik már meglehetősen magas tudásszintet értek el, találkoznak, és valahogy egymás nagymesterei és tanítványai lesznek. Eric és én együtt alkottuk meg a fogalmat az interjú során: kölcsönös inaskodás. Nem vagyok benne biztos, hogy a nagymester-inas kapcsolatnak nincsenek további változatai, de én ezeket láttam.

Most már világosan láthatjátok, az első Arthur C. Clarke-idézettől kezdve azt állítom, hogy csak a sekélyes tanítást és csak a sekélyes tanárokat lehet helyettesíteni a mesterséges intelligenciával. Ezért vagyok rendkívül szenvedélyes védelmezője a nagymester-inas kapcsolatnak, amely, amennyire én tudom, az egyetlen módja a legmagasabb tudásszint elérésének. Az AI meg tudja mondani a statisztikai gyakoriságát annak, ami van. A nagymester megmondja, hogy mi lehet.

Köszönöm.